2 - 3. fejezet

Második fejezet

Ezra

Fordította: Jane

Az öv csattanása visszhangzik, amikor találkozik a bőrével. Felsikolt, háta ívbe hajlik, meztelen teste a vastag fakereszthez simul, és minden egyes alkalommal, amikor el akar húzódni a fájdalom elől, a bőr szíjak a bőrébe vágnak.

– Fogadd el, Maria! – kiáltok rá, ezúttal a combja hátsó felére csapok le. Sikolt és kétségbeesetten nyüszít, megadva magát a teste természetes reakciójának.

Amit teszek az a pszichológiai manipuláció felsőfokon. Meg kell törnöm a túlélési ösztönét, le kell igáznom őt. Az kell elérnem, hogy akarjon engem, hogy minden vágyam teljesíteni akarja, hogy képes legyen magához ölelni a fájdalmat. De ennek ellenére, ugyanúgy azt akarom, hogy féljen, hogy sikítson, hogy sírjon. Nem akarom a behódolását. Miért nem? Mert az alávetettségből nem származik pénzem. A félelméért fizetnek a klienseim nagy pénzeket.

Mindennek van piaca, és a világ tele van aberrált faszfejekkel. Én meg az a férfi vagyok, aki eleget tesz ezeknek az elcseszett fantáziálásoknak. Itt minden az áruról és a vásárlóról szól.

Alig emlékszem arra az időszakra, amikor nem ez volt a lételemem, amikor nem vágytam erre. Seamus, az apám, akinek minden a célról és a szándékról szólt, azt mondta, hogy mindenkinek meg van a helye a világban. Vannak azok, akiknek hatalmuk van és vannak azok, akik szolgálják azokat, akiknek hatalmuk van. És engem, annak érdekében, hogy elérjem a felállított mércét, olyan hatalmi helyzetbe hozott, amelybe teljesen belebetegedtem. Ahogy lesújtok Mariara, visszaemlékszem az első alakalomra, amikor elvertem egy kurvát.

A kezembe ad egy övet, és én csak bámulom, mialatt ő a fa ajtóra mutat.

– Be fogsz oda menni, lesz ott egy kikötözött lány.

Nagyot nyelek.

– Fogod ezt az övet és megütöd vele – mondja mosolyogva és nagyon szív a szivarjából. Újra a fekete bőrre pillantok, amely csillog a ráeső fénytől.

– Miért? – kérdezem.

– Sokat kell még tanulnod fiam – egy nagy füstfelhő száll fel körülötte, ahogy nevetni kezd. – A férfiak szeretik a hatalmat. Vannak azok, akik megérdemlik, hogy hatalmuk legyen, és vannak azok, akik felszolgálják magukat a hatalom előtt. És ő… – mutat újra az ajtó felé. – Azért van itt, hogy alávesse magát a hatalomnak, és ezáltal teljesítse a beteg seggfejek még betegesebb vágyait. Érted?

– Miért kell megütnöm?

– Mert be kell törni – ajkai vigyorra húzódnak, ahogy végigsimít a rövid őszszakállán. Előrehajol, arca az enyémtől pár centire van. – Mert meg kell törni, el kell érnie a fájdalom küszöbét, majd át kell lökni rajta. Soha nem tudják, hogy mennyi fájdalmat képesek elviselni, míg át nem lökik őket a határon – mondja, majd elkapja az állam, megmarkolja, arra kényszerít, hogy a szemébe nézzek. – Sírni fog, de te tovább fogod ütlegelni. Túl puhány vagy, Ezra. Ez egy teszt, ne bukd el. Törd meg.

A kedvébe akarok járni, nem áll szándékomban elbukni, így bólintok, otthagyva őt benyitok a szobába. A szoba közepén egy négyoszlopos ágy áll, a lány az ágy végénél áll háttal nekem, karjai a két oszlop között vannak kifeszítve, csuklója oda kötözve. Hullámos vörös haja a vállaira omlik, a sápadt fehér bőre hibátlan. Amikor felé lépek fejét lehajtva tartja, mert ezt az utasítást kapta. Tekintetem végigsiklik a hátán, a kerek fenekén, és a farkam duzzadni kezd a nadrágomban. A vállai egyre gyorsabban emelkednek, ahogy szaporábban veszi a levegőt. Retteg. Már nagyon régóta tudom, hogy az együttérzés a gyengeség jele, és ahogy nézem, amint a félelem felemészti ezt a lányt, éreznem kellene valamit, de semmi. Egyszerűen semmit nem érzek.

Azért nem, mert ő egy kurva, ez a munkája. Meg fogom verni, amiért busásan megfizetik. Undor veszi át a helyét a kopár érzelemmentességnek, és mögé lépek, tenyeremmel végigsimítok az övön.

Meglendítem a karom, az öv végig süvít a levegőn elégedett sivítás hallatva, mielőtt a tökéletes bőrén csattan. A hát ívbe hajlik és sikít, térdei megrogynak. Egy csodás rózsaszín csík jelenik meg a hátán, mire én lecsapok, újra meg újra. Ütlegelem, düh járja át a testem, mert ő csupán egy kurva, egy kibaszott mocskos ribanc, és megérdemli. Akarja ezt. El fogja viselni, mivel nálam van az öv, így nálam a hatalom, és ő azért van itt, hogy elfogadja ezt, hogy élvezetet adjon, hogy használják. Minél többször csapok le rá, annál jobban eltorzul az előttem lévő látvány, és már nem ezt az ismeretlen lányt látom magam előtt, hanem az anyámat, a mocskos, semmirekellő kurva anyámat.

Már nem számolom, hogy hányszor csaptam le rá eddig, rózsaszín bőre vörössé válik, vér folyik végig a hátán, le a fenekén, majd vékony kis patakként csorog le a combja hátsó felén. A vére csak még jobban feltüzel. Addig verem, míg már nem tudom felemelni a karom a fájdalomtól, és a fáradtságtól térdre nem esek.

Az ajtó kitárul és Seamus lép be rajta, tekintetét az elé táruló jelenetre szegezi, főként a lány összeroncsolt testére. Nincs magánál, erőtlenül lóg a béklyóiban. Kapkodom a levegőt, remegek, testemet izzadtság borítja.

Lenéz rám, arcán közömbösség.

– Első lecke, soha ne rongáld meg vagy tedd tönkre az árut, mert áru nélkül nincs kliens, nincs pénz – mondja és a fejével a lány felé int. – A nagy rangú kliensek szeretik elverni a lányokat, de nem szeretik látni a hegeket, amelyeket egy másik férfi okozott nekik. A hatalommal rendelkező férfiak arra vágynak, amit mások nem tudnak megszerezni. Azért fizetnek, ami látszatra érintetlen és tiszta.

Megtanultam a leckét, soha nem jelölj meg egy lányt.

Maria gyönyörűen fájdalmas zokogása visszarepít a jelenbe. Teste ernyedten lóg a bilincs fogságában, megmarkolom az övet.

– Állj fel! – üvöltöm. Szándékosan hagyom lazára a bilincseket, hogy a lányoknak meg kelljen tartaniuk magukat. Ez nem a fájdalomról szól, hanem arról, hogy elviseljék a fájdalmat, hogy küzdjenek a fájdalom felemésztő ereje ellen. A lábai remegnek, ahogy megpróbál felállni.

– A fájdalom csak a fejedben van, Maria! Viseld el! Győzd le! – Suhintás. – Urald! – mondom, miközben minden erejével igyekszik felhúzni magát és megállni a lábán. Megmosolyogtat a kitartása és újra lecsapok rá. Ezúttal nem húzódik el, hanem eltűri.

Ledobom az övet a földre és felé közelítek, nézem a hát végig húzódó bíbor csíkokat. Csodásak azok a duzzadt hurkák. A testét zokogás rázza, ahogy homlokát a kereszthez szorítja. Átkarolom a derekát.

– Jól van, Maria – végigsimítok a testén, fel egészen a melléig, összecsippentem a mellbimbóját, miközben a vállát harapdálom. Kirázza a hideg, de nem tesz más mozdulatot. Felkúsztatom a kezem a mellkasán egészen a nyakáig, ahol széttárom az ujjaimat, enyhe nyomást helyezve a gégéjére. Elakad a lélegzete, pulzusa egyre jobban nő a kezem alatt. Szabad kezemmel végigsimítok a hasán, majd le a lábai közé. – Tárd szét – morgom, és ő hezitálás nélkül megteszi, én meg két ujjam a nedves puncijába nyomom. Egy elfojtott nyögés hagyja el a torkát, miközben rászorul a hüvelye az ujjaimra.

– Látod, nedves vagy, Maria. Titkon arra vágysz, hogy bántsanak, hogy kényszerítsenek arra, hogy elviseld a fájdalmat – felmordul, amikor kihúzom az ujjaimat, majd újra betolom. – Azt akarod, hogy birtokoljanak.

Ujjazni kezdem, mialatt egyre erősebben és erősebben szorítom a nyakát. Érzem, hogy bepánikol egy pillanatra, amikor olyan erősen fogok rá a torkára, hogy nem kap levegőt.

– Fogadd el, öleld magadhoz – követelem. Reszketni kezd, puncija majd letépi az ujjaimat, ahogy levegő után kapkod. – Ne küzdj ellene – még erősebben markolom a torkát, mire ellazul, megadja magát. – Helyes – mondom, hüvelykujjamat végighúzom a csiklóján, amitől a testem ledermed. A fejét hátraveti abban a pillanatban, amikor elég erőt fejtek ki, hogy valóban fojtogassam. Homorít, feneke a farkamnak feszül. Hangtalanul nyög, keményen élvez, amikor a teste elernyed, elengedem őt és ellépek tőle. Előveszek egy zsebkendőt és tisztára törlöm az ujjaimat, miközben nézem, ahogy a teste lóg. Fejét oldalra dönti, a felkarján pihenteti, annyira gyönyörű, amikor teljesen átadják magukat. Otthagyom a szobában, lógva, megverve, kifulladva. Majd valamelyik emberem kivezeti.

Amikor kilépek a szobából, ott találom Jontyt, aki épp az ajtó előtt szívja a cigijét, hatalmas testével a falnak támaszkodik. Dave, a dobermannom a lábánál ül, türelmesen várva. Jonty a legjobb barátom, olyan, mintha a testvérem lenne. Együtt nőttünk fel, mindkettőnket úgy neveltek, hogy kegyetlenül hatékonyak legyünk, hogy a legfontosabbak az életünkben az üzlet és a család legyen.  Olyan világban vagy nagyágyú, amelyben a kegyetlenség és a rideg kiszámíthatóság nagyra van értékelve, de Jonty mindig küszködött az erkölcsösségével. Jontyval közösen vezetjük a klubbot, de ő mindig közel kerül a lányokhoz, emberként kezeli őket. De ők üzleti tárgyak, semmi több.

– Mi újság? – kérdezem.

Letüdőz egy nagy adag füstöt, bent tartja, majd megszólal.

– Soph meghalt, Ez – válaszolja, majd a tarkójára teszi a kezét, tekintetét a földre szegezi.

– Hogyan?

– Zee – mondja a szemembe nézve.

– A faszfej! – elviharzok mellette, bemasírozva az irodába, ahova Jonty is követ, becsukja maga mögött az ajtót. Dave felveszi a megszokott pozícióját, befekszik az asztalom alá. Összeszorítom az öklöm, ahogy besüppedek az asztal mögé, mert kibaszottul küzdök azért, hogy ne veszítsem el az önuralmam. Nyugodtnak kell maradnom, gondolkodnom kell.

– Hogy történt? – vakkantom.

– Cindy megtalálta a holttestét a folyónál a lakásuk közelében. Hívta a zsarukat, majd engem. Azt mondta, hogy Sophie-t kegyetlenül megverték, testét vágások borították. Valószínűleg elvérzett, ahogy Cindy szavaiból kivettem.

– És biztosra tudod, hogy ő tette?

– Azt mondta, hogy Soph nem ért haza az megbeszélt időpontja után. Tudod, hogy van ez, néha túlfeszítik a húrt – mondja vállat vonva.

Két külön üzletágat irányítunk a klubból, kurvákat futtatunk, akik az utcán dolgoznak. Mi megvédjük őket, ők meg bevesznek minket a buliba, egyszerű menet. Aztán ott van az elit eszkort lányok, a drága, luxus kurvák, akik a kevésbé civilizált klientúrát szolgálják ki. Sophie egy elit volt, egyike a legjobb lányaimnak. Sőt a legjobb. Annak a lánynak nem voltak korlátai, nem volt fájdalomküszöbe. Mindent elviselt, és még annál többet is. Kőkeményen be volt táblázva az elkövetkezendő három hónapra, és most, a történtek miatt, körülbelül hatvanezer dollárral lettem szegényebb. És Zee meg fog ezért fizetni, valamilyen úton, de meg fog.

– Kurvára találd meg nekem, és hozd ide!

– Ez, ő egy kliens… – nézz rám egy pillanatra Jonty.

– Aki épp megszabadított egy rakás pénztől. Hozd ide elém, Jonty, az sem érdekel, ha szét kell lőnöd a térdét, de hozd ide!

Egy kis mosoly jelenik meg a szája szegletében, aztán elhagyja a helyiséget.

*****

Zee ott ül velem szemben, lábát összekulcsolva a bokájánál, kezét karba fonva a mellkasa előtt, mintha a világon semmi gondja nem lenne. Keményen igyekszem kordában tartani a dühömet, de az irányomban mutatott nemtörődömsége és gondtalansága kibaszottul felmérgesít.

– Főbe kellene lőjelek – mondom vicsorogva, elnyomva a cigimet a hamutartóban.

– Mit akarsz, hogy mit mondjak, Ez? – rántja meg a vállát Zee, féloldalasan vigyorogva. – Nem akart sikítani.

– Baszd meg! – pattanok fel az asztalomtól. Ez egy kibaszott szar helyzet, és úgy tűnik, hogy az én nyakamba fog esni a legnagyobb adag. A kurvák egy dolog, de a halott kurvák – az már egy teljesen más fejfájást okozó probléma, nem beszélve a profit kiesésről.

– Befejeztük – közlöm vele.

– Nem, Ezra – nevet –, nem fejeztük be.

Kigombolom a kabátom, hogy lássa a 45-ös voltomat.

– De. Mi végeztünk, most meg takarodj – mondom, de nem moccan, mire előrántom a fegyverem, kibiztosítom, és a fejére célzok.

– Oh, nem akarod te ezt tenni – mondja totális nyugodtsággal. Az emberekből más és más reakciót vált ki az, hogy ha fegyvert szegeznek a fejükhöz, némelyikük pánikba esik, van, aki könyörög, némelyikük dühös lesz, de soha nem maradnak nyugodtak. – Az a helyzet – kezd bele vigyorogva –, ha megölsz engem, akkor az egész felépített világod romba dől.

– Van két perced, aztán lelőlek – mondom, egy ici-picit lejjebb engedve a fegyvert.

– Victor Moorcroft – mondja grimaszolva, én meg lefagyok, de a pulzusom az egekbe repül.

Victor Moorcroft, egy brit politikus, akit a londoni otthona előtt lőttek le. És aki lelőtte, az én voltam. Sáros volt, zsebei tele voltak maffia pénzzel, a család pénzével. Azzal a pénzzel, amit mi adtunk, hogy bizonyos törvényjavaslatok érvénybe lépjenek, némelyik törvény viszont eltűnjön. Nem ő volt az első, aki ilyenbe keveredett, és kurva biztos, hogy nem ő lesz az utolsó. Moorcroft volt az első magas pozícióban lévő politikus, akivel dolgoztunk, és elkövette azt a hibát, hogy azt hitte, övé a hatalom, és rendelkezik a család fölött. Senkinek nincs nagyobb hatalma a maffiánál. Seamus befogadott, sajátjaként nevelt, amikor nem volt senkim, ezért nem kérdőjeleztem meg, amikor engem választott, hogy megöljem Moorcroftot. Valakinek el kellett végezni a munkát, aztán menekülnöm kellett. Seamus élvezi a teljes lojalitásom, ami azt jelenti, hogy bármikor újra megtenném, de ugyanakkor, nem szeretném az egész életemet a rácsok mögött tölteni. Hogy a faszba tud ez a kis seggfej bármit is Moorcroftról?

– Marhaság – mondom.

Zee sóhajt, kezét a zsebébe süllyeszti, és kihúz egy kis MP3 lejátszót. Megnyomja a lejátszást, és a saját hangom betölti a szobát.

– Moorcroft halott – csend következik, majd egy hangos sóhaj.

– Meg van erősítve a halála? – Seamus ír akcentusa hallatszik a hangszóróból.

– Igen.

– Jó – hallom, ahogy kihúz egy fiókot, majd becsukja. – Nem tudom, hogy mit indított el Moorcroft, de lesz nála valami. Nem hülye. Itt van egy útlevél, és egy repülőjegy. Menj New Yorkba, vezesd a klubbot, maradj a seggeden, míg nem kapsz más utasítást. Nem akarom, hogy letartóztassanak.

Zee megállítja a lejátszást, az ujjam remeg a ravaszon. Emlékszem erre a beszélgetésre Seamussal, úgyhogy vagy Seamus árult el, vagy valaki bepoloskázta a helyet. Seamus soha nem árulna el, tudom, hogy nem tenné.

– Megölsz, és a készenlétbe állított embereim elküldik ezt a felvételt az M15-nek – vigyorgott rám Zee. A francba!

– Mit akarsz? – kérdezem vicsorogva.

Még jobban vigyorog, és legszívesebben fültől fülig elmetszeném a száját.

– Nos… – tapsol egyet –, tudod, hogy a szexiparban dolgozom.

Tisztában vagyok vele, hogy lányokkal kereskedik Mexikóban, amivel nem feltétlenül értek egyet, de nem várom el, hogy a klienseim kiemelkedően makulátlan egyének legyenek. Már korábban is elgondolkodtam azon, hogy miért fizet kemény pénzeket az én lányaimért, ha neki is vannak, de rájöttem, hogy az erőszak egy idő után unalmas lesz. Zee szemei összeszűkülnek.

– Mint azt valószínűleg kitaláltad, van egy ismerősöm, aki szólt Seamus kis ügyletéről. Ezért kezdtem el használni a lányaidat, mert saját szememmel akartam látni, hogy mit is csináltok. És meg kell mondanom, hogy kellemesen csalódtam – húzza fel a szemöldökét. – Dugtam a lányaiddal, Ezra. Addig ütöttem őket, míg meg nem törtek, és persze, sírtak és kiabáltak, de láss csodát, következő héten már megint ott voltak. Behódolóan, újra készen – mondja, szemében izgalom csillog. – Tudod, hogy egyesek mennyit fizetnének egy ilyen rabszolgáért?

– Az én lányaim kurvák. Fizetnek nekik és ők ezt szabad akaratból teszik. Nem holmi kibaszott rabszolgák – hörgöm. Én itt meghúzom a vonalat, mert egyik lány sem kényszerből van itt. Nagyon jól meg vannak fizetve. Az, hogy mi motiválja őket, hogy ezt a munkát válasszák, nem tudom, de nem is érdekel. Az már nem az én problémám.

– De lehetnének rabszolgák – erősködik. – Milliókat, millió dollárokat érnek.

– Nem eladóak.

– Akkor törd be a lányaimat – vonja meg a vállát. – Senki nem tudja úgy betanítani a lányokat, mint te. Annyira erősek, és mégis oly törékenyek. – Lehunyja a szemét és megrázza a fejét. – Ez egy valóságos művészet, tényleg az. Légy az üzlettársam, és több pénzt fogsz keresni, mint a maffiával valaha is kerestél.

– Na, kímélj meg a profizmusomról szóló seggnyalástól, egyik sem eladó. Úgyhogy vagy köpj be vagy takarodj az irodámból.

– Nem akarlak feladni, Ezra. Sokkal hasznosabb vagy számomra itt, mint a rácsok mögött. Ez – lengeti felém a készüléket – csak szimpla biztosíték, arra, hogy ne tudjál kinyírni. Majd elnézed nekem, hogy nem bíztam a hírnevedben, de üzletember vagy, így biztos vagyok benne, hogy rájössz, hogy mekkora érdem lenne velem dolgozni – mondja, majd összecsapja a tenyerét. – Szóval, most itt hagylak, hogy gondolkodj el ezen a kis lehetőségen.

– Nincs min gondolkodnom – emelem rá újra a fegyvert.

– Kedvellek, Ezra, de ne feszítsd túl a húrt – mondja összeszűkült szemmel. – Képes vagyok elvenni tőled mindent, és meg is fogom tenni – újra mosolyog. – Még beszélünk – feláll és elmegy, miközben én végig rajta tartom a fegyverem.

– Bassza meg! – egy üveg whiskyt felkapok az asztalomról és a falnak csapom. Jonty még mindig a falnál áll, mogorván néz maga elé. – Azonnal hívd Seamust!

 

Harmadik fejezet

Evie

Fordította: Jane

Fél kilenc mire a lakásom közelébe érek. Az orcáim ki vannak pirulva a hűvös téli széltől, ami az épületek között süvít, az ujjaim meg el vannak gémberedve a hidegtől. Ügyetlenül babrálok a kulcsaimmal, ahogy a sarokra érek, de azonnal lefékezek, amint meglátok két rendőrt a lakásom ajtaja előtt. A szívem kihagy pár ütemet, mielőtt teljes erőbedobással dübörögni kezd. Szuggerálom a lábaimat, hogy mozduljanak, de cserben hagynak, és olyanok, mintha a földbe gyökereztek volna. Eljöttek érted, Evelyn. Az összes férfi arca, akihez közöm volt, akiket átküldtem a másvilágra, felötlik lelki szemeim előtt. Ezek a rendőrök soha nem fogják megérteni, hogy amit tettem, az jogos volt. A kezeim remegnek a félelemtől, amitől csilingelni kezdenek a kulcsaim. A hangra hátra fordulnak és észrevesznek. Nagyot nyelek, arra késztetem magam, hogy lélegezzek, hogy mosolyogjak, mert úgy ártatlannak tűnők.

Úgy nézel ki, mint egy ribanc. Mint egy mocskos kis vétkező. Látni fogják rajtad, Evelyn.

Nagy levegőt veszek, amikor az egyikük felém villantja a jelvényét.

– Prescott hadnagy vagyok, ő itt Keith közrendőr. Ön Evelyn Wright?

Igyekszem eligazodni az arckifejezésén, mert nem látok rajta dühöt, nem látok vádaskodást, és ettől a szívem a bűnös kis gyomromba zuhan. Nagyon nyelek, mert a szám ki van száradva.

– Igen – suttogom.

– El kell jönnie velünk a rendőrőrsre.

– Miért? – semmi mást nem hallok, csak a fülemben zakatoló szívdobogásom.

– Az ön testvére Hannah Wright?

Lassan bólintok, kifejezéstelen arcán együttérzés jelenik meg.

– Sajnálom, Miss Wright – közelebb lép, kezét a vállamra teszi –, de az a gyanúnk, hogy Hannah halott. – Olyan érzésem támad, mintha egy rozsdás kést mártottak volna a mellkasomba, nem kapok levegőt, képtelen vagyok megmozdulni. – Sajnálom – mondja, keze még mindig a vállamon pihen. – A halála körülményeit illetően, el kell jönnie, hogy azonosítsa a holttestet. 

Hideg futkos végig a gerincemen, a testem erős remegésbe kezd, bólintok, mire a hadnagy a derekamra csúsztatja a kezét és az utca felé vezet. Tudom, hogy halott, érzem.

*****

Soha nem hittem abban, hogy a családtagok tényleg eljönnek a halottasházba holttestet azonosítani. Azt hittem, hogy ez csak valami drámai hatás, amit a sorozatokban és a filmekben használnak. De most itt állok, egy fekete zsákot bámulok. Prescott hadnagy mellettem áll, keze a vállamon pihen, ahogy a kórboncnok elhúzza a zsák cipzárját. A bőre szürke és vizes, sötét haja a koponyájára tapadt, üveges tekintete a mennyek kapujára szegeződik. Csak pillanatra nézek rá, majd összeszorított szemmel állok, émelyegni kezdek, a torkom felgyülemlik a hányás, de újra és újra nagyot nyelek, hogy leküzdjem.

A fém asztalhoz lépek, a rendőr követ, mert attól fél, hogy bármelyik pillanatban elájulok. Mit sem tud arról, hogy valószínűleg több holttestet láttam, mint ő, de ez… ez a test olyan szinten hatással van rám, mint a többi összes együttvéve. Ez az élettelen húskupac az én húgom. Azok az ajkak titkokat suttogtak nekem, azok a karok megnyugvást nyújtottak számomra. Ő az egyetlen ember, aki megérti, hogy milyen pokoli megpróbáltatásokon kellett keresztül mennem. Túlélte, velem együtt szökött meg, és most nincs többé. Az egyetlen ember, akit szerettem. Az egyetlen, aki szeret – szeretett. Könnyek kúsznak a szemembe, miközben a sav a torkomat marja. Nézem őt, de látásomat elhomályosítja a feltörekvő emlékek sokasága.

Hannah a nyakamba kapaszkodik, testét sírás rázza.

– Minden rendben – suttogom.

– Bántani fog – körmei a bőrömbe vájnak és nekem eltorzul az arcom.

– Minden rendben lesz. Hagynod kell, hogy bántson, mert csak így nyerhetsz bűnbocsánatot.

Léptei pont előttünk halnak el, és mi mindketten ledermedünk. Tudjuk, hogy csak a verés által szabadulunk meg a bűneinktől, de mégis félünk a fájdalomtól, a büntetéstől.

– Kérlek, Evelyn, ne hagyd, hogy bántson. Kérlek! – sírva könyörög, miközben fejét a nyakam hajlatába fúrja, könnyei végigfolynak a nyakamon.

Az ajtó kinyílik, és ott áll Zachariah, kezében egy hosszú vesszővel.

– Gyere, Hannah.

Olyan erősen szorítja a nyakam, hogy alig kapok levegőt. Felnézek rá, nagyot nyelek mielőtt megszólalok.

– Hagyd, hogy magamra vegyem a büntetését. – Érzem, hogy még jobban szorít. – Zachariah, büntess meg engem, hadd viseljem el én a bűneit.

Széles mosoly terül szét az arcán, ahogy felém nyúl, talpra rángat úgy, hogy Hannah még az oldalamon csüng.

– Ahogy akarod – mondja. És a büntetés, amit ezért el kell viseljek, majdnem elviselhetetlen, és azzal bünteti Hannaht, hogy végig kell nézze.

Közelebb lépek és vágásnyomokat veszek észre a kulcscsontján. Rövid és hosszú vágások, egy mintázat. Nem tudok elvonatkoztatni a véres testétől, amelyet igyekeznek eltakarni. Mielőtt bárki megállíthatna, elhúzom a cipzárt és kinyitom a zsákot. A hadnagy elhúz onnan, a kórboncnok igyekszik visszacipzárazni a zsákot, de túl késő. Összegörnyedve öklendezni kezdek, a hányásom végigfolyik a rendőr fényes fekete cipőjén.

Lehunyom a szemem, üvöltök, próbálom kirázni a fejemből a látványt, de attól félek, örökre a retinámba égett. Nem tudom, hogy valaha is fogok-e tudni a húgomra úgy gondolni, hogy ne lássam a megcsonkított testét, minden centiméteren vágások borította bőrét. A szívem a gyomromba zuhan, mert egy részem hibásnak érzi magát. Én voltam az első, aki rájött, hogy ha kurvának tettetem magam, akkor hozzáférésem nyílik a mocskos férfiakhoz. Én voltam az első, aki rájött, hogy a gyilkolással, meg tudom szabadítani a világot a vétkezőktől, hogy meg tudom védeni a nőket az olyanoktól, mint Zachariah. És ezt elmondtam neki, közösen imádkoztunk ezért. Elkísértem őt, amikor első alkalommal ment gyilkolni. Segíteni akart nekem, és ha nem beszéltem volna neki erről, akkor most nem lenne halott.

Nem, Evelyn. Ezt a munkát valakinek el kellett végeznie. Az ő szerepe az életben betöltetett, és most rajtad a sor, hogy továbblépj, és te is elérd a célod.

Ő volt a mindenem.

*****

– Bocsáss meg azokért a gondolatokért, amelyeket nem tudok irányítani… – a torkomra fagy a mondat. Semmi mást nem akarok csak bebújni az egyik padba és sírni. Meg akarom gyászolni a húgom halálát. Nincs senki, akiben megbízhatok, senki, akinek elmondhatnék bármit is. Senki sincs, aki segíthetne nekem elérni a célom. Evelyn, dolgod van. Semmi sem állhat közéd és a munka közé. Lefekszek az oltárra, körmeimmel a durva szőnyegbe markolok. Az agyam vádaskodások, kétségbeesések és félelmek tengere. – Oldozd fel, Hannaht –, a megcsonkított testének látványa bekúszik a fejembe, és abban reménykedek, hogy a verés, amit kapott a halála előtt, elég volt ahhoz, hogy megtisztítsa a bűneitől. – Adj erőt, hogy megbocsássak azoknak, akik a múltban rosszul bántak velem.

Arra leszek figyelmes, hogy izzadok és zihálok, feltolom magam a földről. Nem akarok nekik megbocsájtani, ami azt jelenti, hogy hazudok. A hazugság bűn.

– Hagyd, hogy én legyek az eszköz – lehunyom a szemem, összefonom az ujjaimat. – Kérlek, hagyd, hogy megtaláljam azt a férfit, aki bántotta a testvéremet és engedd, hogy megöljem. Ámen.

Elhagyom a templomot, metróval megyek abba a városrészbe, ahol a Sin club van. Ott dolgozott a húgom, ott talált rá a férfiakra is, akiket megölt, de a férfi, akit mindenkinél jobban szeretett volna megölni, az Ezra James volt, a futtatója. Azt mondta, hogy ő a Sátán.

Mocorgok a széken, mert a hideg szék a bőrömhöz ér, elvesztődöm a gyászomban, míg a szerelvény el nem éri az állomást. Összeszedem a cuccaimat, kitolakszom az ajtón, fel a lépcsőn, a csípős szél a meztelen bőrömbe mar, ahogy a felszínre érek. Szemét díszíti a járdát, ahova csak nézek összetörött sörös üvegeket látok, használt óvszereket és tűket. Hajléktalanok dülöngélnek jobbra-balra, némelyik a falnak támaszkodik, talán már nem is élnek vagy csak részegek, nem tudom, de más sem törődik velük, ahogy elhaladnak mellettük. Ahogy befordulok a sarkon, a figyelmem a neonfények villogására szegezem „Sin” villog a fekete égbolton. Olyan, mint egy jelzőfény.

– Kibaszott kurva! – hallom, ahogy egy férfi üvölt egy zsákutcában, aztán egy hangos csattanás, majd egy sikoly követi. – Használhatatlan vagy. Ötven dolcsit fizettem érted és még a kibaszott faszomat sem tudod felállítani. – Hangos csattanás visszhangzik a téglafalakról. Balra fordulok és megpillantom a férfit, aki egy térdelő nő fölé hatalmasodik. Tenyerét az arcához szorítja, oda, ahol a pasi megütötte. Öld meg! Ugyanezt tette volna Hannahval. Ugyanezt tenné veled, Evelyn. Másik irányba indulok, cipősarkam kopog a betonon, miközben hallgatásra intem a belső hangot. Öld meg! Öld meg azt a semmirekellő vétkest. Vedd el az életét!

Megrázom a fejem, miközben a démonomhoz suttogok.

– Nincs benne a tervben, így bűnnek számít. – Minden, amit nem tervezek el, az bűnnek minősül.

Az is bűn volt, hogy hagytad a húgodnak bemocskolni a testét. Te magad is egy két lábon járó bűnforrás vagy, nézd meg magad, a rövid szoknyádat. Öld meg!

De meg kell terveznem, tökéletesnek kell lennie, mert fel kellene oldozni, kezemben kellene legyen az irányítás…

Az üvöltés tovább folytatódik, és én megállok, a Sin ablakának dőlök. Érzem a bentről kiáramló basszust, és próbálok arra koncentrálni, de amint észreveszem a nőt, hogy elszalad mellettem, ajka vérzik, szeme fel van dagadva, azonnal elveszítem az önuralmam. A démon kinyomja karmait, felfele mászik a mellkasomon. A férfi nemsokára követi, tekintetét végighordozza a testemen, beburkolva undorító bűnös pillantásával. Kinyitja a klub ajtaját, és a „Highway to Hell” című dal hullámokba zúdul kifelé. És már tudom, hogy mit kell tennem. A szívem a bordáim között örült táncot jár, amint belépek utána a klubba. Sötét van és túlzsúfolt. Izzadság és szex szaga terjeng a levegőben.

Bűnösök sokasága vonaglik a táncparketten, és én addig kutatok közöttük, míg meg nem találom a férfit a zsákutcából. A bárnál pillantom meg, amint épp lehajt egy italt. Nagyot nyelek, ringatni kezdem a csípőmet, ahogy felé közeledek. Bepréselem magam közé és a túlsúlyos faszi közé, aki a hátam mögött áll. A férfi rám pillant, vékony ajkai vigyorra húzódnak.

– Micsoda kis szépség vagy te – dadogja, majd letol még egy korsó sört.

Rebegtetem a szempillámat, csábosan nézek rá és az ajkamba harapok. A gyűrűmön lévő méreg tartály fedelét felpattintom, majd az italáért nyúlok.

– Szabad lesz? – dorombolom, mire ő bólint.

Kortyolok egyet, majd a kezem oldalra fordítom a pohár fölött. Tekintetem az övébe fúrom, hogy megbizonyosodjak arról, hogy nem veszi észre, ahogy a fehér por feloldódik az italában. Meg fogom ölni, mert rossz ember, meg fogom ölni, mert vétkezik. És mivel ez nem volt előre eltervezve, így később fogok megbocsájtásért könyörögni. Szükségem van erre, hogy meggyászoljam Hannaht, és neki meg kell tudnia, hogy milyen gonosz is a szépség.