42 - 43. fejezet

 

Negyvenkettedik fejezet

Ezra

Fordította: Katie

Felriadok. Az ágy hideg, és Evie-nek semmi nyoma. Az órára pillantok, reggel hét óra harminc percet mutat.

– Evie – kiáltok, de nincs válasz. Amikor kikelek az ágyból, rájövök, hogy Dave is eltűnt. A múlt éjszaka után, nem tudom elhinni, hogy megint ellenszegült. A dühöm egyre nagyobb lesz, miközben gyorsan magamra kapom a ruháim és lemegyek a földszintre. Bevágom a kocsi ajtaját és beindítom a motort, a lélegzetem szabálytalan és kapkodó. Összeszorítom, majd ellazítom az ujjaim a kormányon, miközben végig hajtok New York ébredező utcáin a templom felé. Evie a szokások rabja. Amikor nem velem van, akkor megöl valakit vagy azért imádkozik, mert megölt valakit. Múlt éjszaka gyilkolt, és szinte látom magam előtt, ahogy térdelve könyörög az istenéhez megbocsátásért. Nem vagyok benne biztos, hogy ezt a bűn és bűnbocsánat szarságot teljesen kidolgozta volna.

Abban a pillanatban, hogy meglátom a hatalmas kőépületet, lehúzódom és a kerekek visítanak, amikor felhajtok az útpadkára. A hajánál fogva fogom innen kirángatni, ha muszáj. Éppen elég az is, hogy megölte az exem, akivel dugni szoktam, az én átkozott ágyamban a múlt éjjel, de most újra engedetlen volt, mert kiszökött a házból. Esküszöm, szereti feszegetni a határaim.

A nehéz fa ajtó meg sem mozdul, amikor megtolom. Újra megpróbálom, a fa nyikorog, ahogy a vállaimmal neki rontok. Talán a templom is kilenctől ötig van nyitva. Már éppen el akarok sétálni, amikor meghallok egy halk hangot, egy nyüszítés félét, de inkább úgy hangzik, mint egy sikoly és a templom belsejéből jön. Talán tévedek, de az évek alatt megtanultam, hogy bízzak a megérzéseimben és most azt súgja, hogy jussak be valahogy abba a templomba.

A templom háta mögé kocogok, a szívem dübörög a mellkasomban. Az épület háta mögött, egy bokor mellett meglátok egy másik ajtót. Megpróbálkozom vele, arra számítok, hogy zárva van, de tévedek. Abban a pillanatban, hogy belépek, eluralkodik rajtam a rossz érzés.

Kihúzom a fegyverem a farmerem derekából és a hüvelykujjam a ravaszra teszem, miközben egyre beljebb hatolok a templom belsejébe. Halk hangokat hallok, és amikor belépek a templom fő részébe, az első dolog, amit meglátok, a kutyám. Halott. Összeszorítom az állkapcsom és a mellkasom összeszorul. Mellette félig kilógva a gyóntatószékből a pap. Ez sem jelent semmi jót.

– Kérlek, bocsáss meg. Kérlek, áldd meg a lelkem… – hallom Evie dörmögését a zokogás és sikolyok közt.

Elönt a pánik. Felemelem a fegyverem és magam előtt tartom. Befordulok a sarkon, és amikor elérek az oltárhoz, megállok. Kell pár másodperc, hogy felfogjam mi is történik a szemem előtt. Mintha mindent lassított felvételként látnék. A vérem száguld. Csak a dobolását hallom a fülemben. Csak Evie-t látom, csak rá tudok koncentrálni. Levetkőztették, vérzik és Zee kibaszottul megérinti. A faszfej a dobogón áll, Evie meztelen teste felett és fölé hajol. A tarkójánál fogva tartja a földön, az arca a márványhoz nyomódik. A kezei bejárják a testét. Evie sír, imádkozik és könyörög az istenéhez, hogy mentse meg.

Jéghideg düh önti el a testem, az elmém kiélesedik és egyedül csak a kezemben levő fegyverre koncentrál. Egyfajta megszállottság önt el, amitől le akarom a fejét tépni a kibaszott testéről, amiért megérintette, ami az enyém.

Becsukom az egyik szemem, a kezem stabil, miközben célba veszem a kibaszott fejét. Zee meglát és Evie testét maga elé rántja, a tokához egy kést nyom. Evie nyöszörög, amikor magához rántja, majd meglát. Az arckifejezése megtört, annyira legyőzött, hogy nem el sem tudom képzelni mit tett vele eddig.

– Ó, Ezra. – Beteg mosoly jelenik meg a száján. – Ez a te hibád. Volt egy érzésem, hogy megjelensz. Úgy látszik a kelleténél jobban kötődsz ez én kis húgomhoz.

A szemeim Evie-re siklanak és ő becsukja a szemeit, amennyire lehet, elfordítja a fejét Zeetől. Báty? Zee a bátyja. A picsába!

– Arra gondoltam, hogy úgy igazságos, ha én is elveszek tőled valamit. Mindezt csupán csak azért, amiért szétcseszted az üzletem. Tudod, Evelyn már sokkal régebben az enyém volt, mint a tied – nevet, megragadja a melleit. Elönt a düh, teljesen átveszi felettem az uralmat. – Ó, nem mesélt rólam? Ez nem szép, Evelyn. Mindazok után, hogy olyan közel álltunk egymáshoz fiatal korunkban. – Az ajkait az arca oldalához tolja és megnyalja az arcát. Evie remeg, próbál elhúzódni tőle, de csak a penge nyomódik mélyebben a nyakába. – Mutass be rendesen, Evelyn.

– Ez itt Zachariah – zokog és nézem, ahogy a penge belemélyed a bőrébe.

– Ah, ah, ah. Azt mondtam, rendesen. Ahogy tanítottam.

– Ezra – zokogja a nevem, mint egy kibaszott imát –, ez a bátyám, Zachariah.

Abban a pillanatban, ahogy meghallom a nevét a szájából, minden, amit mondott, minden őrült zagyválása eszembe jutott, amiről korábban nem vettem tudomást, a vallásos szarsága, az öngyűlölete kapcsán. Zachariahval nőtt fel, Zachariah a testvére. Zee törte meg Evie-t.

Nem érted. Egy ribanc vagyok. Mindig is az voltam. Mindig is kísértés voltam, anélkül, hogy meg kellett volna játszanom.

Isten kiválasztotta Zachariaht. Az én hibám volt, hogy eltévelyedett. Becsületes volt, és mindenki tudja, hogy én kényszerítettem arra, hogy vétkezzen. Megbüntetett, hogy megbocsátást nyerhessek, de gyűlölöm őt ezért.

Isten szereti a bűnösöket, de gyűlöli a bűnt és én bűn vagyok, Ezra. Bűn vagyok, ezért Isten nem szerethet engem.

– Meg foglak ölni. – A hangom nyugodt, érzelmek nélküli, ám a testem égeti a düh.

– Nem ölhetsz meg Ezra – nevet. – Emlékszel? Biztosan nem akarsz börtönbe kerülni ezért az undorító – sziszegi a fülébe. – Mocskos. – A kezeivel megragadja a melleit és nekem bele kell harapnom a számba, hogy ne veszítsem el a józan eszem. – Ribancért.

Evie zokog, a mellkasa zilál, miközben a szégyentől eltorzulnak a vonásai.

– Egy ribanc vagyok. Egy mocskos kurva. – Sír. A könnyekkel teli szemeit rám elemi, odaszegez vele a helyemhez. – És éppen ezért nem tudsz szeretni. Engem nem lehet megmenteni. Bűn vagyok. Ő is. Ölj meg mindkettőnket – lihegi két levegővétel közt. – Oldozz fel, Ezra. Adj nekem bűnbocsánatot.

Zee a fogát vicsorgatva morog, miközben megragadja a haját, hátrarántja a fejét és a penge hegyét a tökéletes bőrének nyomja.

– Kérlek, Istenem, bocsáss meg – könyörög.

Nézem, ahogy egy magányos vércsepp végiggördül a nyakán. Amikor a szemébe nézek, valami eltörik bennem, a belsőmet mintha két darabra szakítaná. Elképelem őt felvágott torokkal, ahogy a vére mindent beborít, a hideg kő padlóját a templomnak, amit annyira szeret, és éles fájdalom hasít a mellkasomba. Talán Zee tette őt szörnyeteggé, de én törtem meg, én birtoklom és egyedül nekem van jogom ahhoz, hogy a vérét vegyem.

– Megmondtam neked, Evie – Felemelem a fegyvert és meghúzom a ravaszt. – Én vagyok az egyetlen isten, akire szükséged van. – A lövés hangja visszahangzik a templom falai közt, aztán mindent beborít a vér.

 

Negyvenharmadik fejezet

Evie

Fordította: Shyra

 

A lövés visszhangzik a katedrálisban, és tompa puffanás hallatszódik mögöttem.  Szaggató, égő érzés hasít át a vállamon. Nem kapok levegőt. Négykézlábra rogyok a földre, a szívem zakatol. Meleg vér folyik a golyó ütötte sebből, és beszennyezi alattam a padlót. Meglőtt engem!

Zachariah felnyög. A hátam mögé pillantok, és látom, ahogy a földön vonaglik a fájdalomtól, ahogy a mellkasára szorított ujjai között vér bugyog föl. Ezra leguggol elém, és megfogja az állam. – Evie – felemeli az állam. – Fókuszálj, nézz rám.

– Meglőttél… – kapkodom a levegőt, a könnyeimen át nézek rá. Szemöldökét felhúzva elvigyorodik.

– Mindig mondtam neked, hogy a véred fakasztom, kicsi gyilkos.  – Leveszi az oltárról az oltárterítőt és a sebre nyomja. – Nyomd szorosan – mondja, mielőtt leveszi magáról az ingét, és rám húzza, eltakarva ezzel a meztelen testem. Az ingből az ő melege árad. Gyengéden belebújtatja a karjaim, és azon tűnődöm, miért teszi ezt. Meg kellett volna ölnie, feloldozhatott volna, de megmentett. A gondolattól mély levegőt veszek, és érzem őt – Chanel Blue. Mosolygok, mert az övé vagyok.

Visszapillantok a vállam fölött megint Zachariahra. Buborékolásra emlékeztető hang visszhangzik a falakról, ahogy a vér bugyog a torkán. Éreznem kellene valamit. Megkönnyebbülést, elégedettséget – valamit. De ahogy bámulom, nézem, ahogy az utolsó légvételeiért küzd, csak undort és haragot érzek.

– Gyűlöllek – Megpróbálok felállni, de a lábaim cserben hagynak. – Gyűlöllek. – Térden csúszva kúszok felé, fájdalmasan lüktet a vállam. Felnyögök, ahogy terpeszben a nagy testére ülök. Ledobom a ruhát, és megragadom a kést, ami a feje fölött van. A mellkasom hevesen emelkedik, a szívem a torkomban dobog. Ez az én pillanatom, amikor minden bűn eltűnik. Így kapom meg a feloldozásom. Vér által. Annak a férfinak a vére által, aki megtört, amikor nem akartam, hogy megtörjenek, miközben az a férfi, aki birtokolt, amikor szükségem volt rá, úgy áll fölöttem, mint egy védelmező.

Lehajolok a füléhez, a nyakán egyre gyengülő pulzusa lüktetését nézem. – Bűn vagy – suttogom, és egy gyors mozdulattal végighúzom a pengét a torkán. Nézem, ahogy a vére a friss vágásból bugyog ki, és eldobom a kést, mert ez így nem elég. Kezeimet a torkára fonom, csúsznak a vértől, ahogy rászorítok. Véreres szemébe meredve félelmet látok, és ettől elmosolyodom.

– Tévedsz – mondom. – Nem vagyok kurva. És soha nem nyersz megbocsátást.

A szeme megrebben, mielőtt felakad. És ebben a pillanatban tudom, hogy feloldoztattam. A bennem lévő kis démon elsorvad és eltűnik.

Lemászok Zachariahról, a teste mellé ülök, és a véráztatta kezeimet nézem.

Amikor felnézek, meglátom Ezrát, aki a bokáit keresztbe téve a szószék oldalának dől, és lazán cigizik. – Jobban érzed magad?

– Itt nem dohányozhatsz, Ezra.

 Arrogáns mosollyal a száján kifújja a füstöt. – Van egy halott fickó az oltáron, egy halott pap a gyóntatószékben, nem beszélve a döglött kutyámról. – Felnyög és érzelemmentes arcán csak egy pillanatra jelenik meg a szomorúság. A tekintetem a szentély felé sodródik és a szívem összeszorul. Sikerül felállnom, a padok tetejét fogva a bejárat felé vánszorognom. Térdre borulok a barátom mellett, és a véres bundáját simogatom.

– Sajnálom – suttogom. Az ölembe húzom, és megmarkolva a hűvös fejére támasztom az állam. Ezra a vállamra teszi a kezét, de nem mozdulok. – Megpróbált megmenteni engem, Ezra. – Könnyek szúrják a szemem, a mellkasom összeszorul.

– Akkor tette a dolgát – mondja elutasítóan. Szemöldök ráncolva nézi Dave testét. Tudom, hogy zaklatott, de soha nem mutatná ki. Érzem a gyászát. Anna ellenére, hogy azt hiszi, nem tud szeretni, szerette Dave-et.

Odaadja a telefonját, mielőtt lehajolna, és kiemeli Dave testét a karomból. – Hívd fel az egyes számot, és mondd, hogy kettőt fel kell venni, majd mondd meg a címet és tedd le. – Megfordul és az ajtó felé indul.

Megtalálom a számot, felhívom, elmondom az üzenetet és leteszem. Követem Ezrát ki, a hideg levegő megcsapja a csupasz lábaim, ahogy kilépek az ajtón. Az utcán járó emberek megállnak és megbámulnak minket. Havas a föld, és Ezra ing nélkül van, aki óvatosan elhelyez egy halott kutyát a csomagtartójában, míg én egy templom lépcsőjén állok egy szál férfiingben, véresen. Lesietek a lépcsőn, és beszállok a kocsiba, attól félve, hogy valaki megállít minket.

Ezra is beszáll, bevágja az ajtót, és elindul, amint beindítja a motort. – Össze kell téged varrni, és aztán menekülnünk kell – mondja anélkül, hogy levenné a szemét az útról.

Csak arra tudok gondolni, hogy azt mondta menekülnünk kell. Megmentett engem, és azt mondta, hogy „menekülnünk”.

– Miért? – kérdezem, remélve, hogy valami nyomósabb érvet mond, mint a templomban lévő két holttest.

– Mit mondtam a kérdésekről, Evie?