40 - 41. fejezet

 Negyvenedik fejezet

Ezra

Fordította: Katie

 

Ahogy belépek az ajtón, ledobom a kulcsaim a dohányzóasztalra. Dave odaszalad hozzám, hogy köszöntsön, de Evie-t sehol nem látom, ahogy Jent sem. Jonny felhívott, szóval tudom, hogy húsz perccel ezelőtt jelent meg a lakásomnál és azt is tudom, hogy még mindig itt van. Mi a faszt keres itt?

Halk nyögés töri meg a lakás csendjét és Dave oldalra dönti a fejét, hegyezi a füleit. Megmerevedek és hallok egy újabb, hosszú nyögést a hálószoba felől. Dave végigszalad a folyosón. Ökölbe szorítom a kezeim és kiveszem a glockot a konyhai fiókból. Ha Evie egy másik pasival baszik, először a pasit ölöm meg; aztán őt.

Elönti a düh az agyam, miközben befordulok a sarkon. Dave a hálószoba ajtaja előtt köröz és azt mutatom neki, hogy menjen el onnan, amit végül vonakodva megtesz. Háromig számolok magamban, mielőtt kinyitnám az ajtót. A pisztolyt felemelem, kész vagyok a vérontásra. De elkéstem, mert kibaszottul csak vért látok mindenhol.

A lábaim megmerevednek azon a helyen, ahol ezt a képet meglátom. Evie meztelenül van az ágyon, sötét haja betakarja a hátát. Jen fölé tornyosul, a kezében kés. Vörös foltok borítják a fehér ágyneműt, a szőnyeget, a falakat, még a mennyezetre is jutott. Evie Jen fölé hajol, a melleik összeérnek.

– Ő az enyém, nem a tied. Az enyém – suttogja Evie és elvágja a torkát. Jen vesz pár tétova és gurgulázó lélegzetet. Evie felegyenesedik, átdobja a haját a vállán.

Ökölbe szorítom a kezem. Fogalmam sincs, mit csináljak. Evie meztelen és újabb nőt ölt meg. És ennek nem kellene felizgatnia, de a farkam a cipzárnak feszül a szavaitól: „Ő az enyém”. Nem lenne szabad ennyire kibaszottul Neander-völgyinek lennem, de mégis az vagyok. És ne feledkezzünk meg a tényről, hogy újra megölt valakit, és ha a klub nem lenne elég, most azt a lányt ölte meg, akivel az ágyamban szoktam baszni.

Felé viharzok, ő pedig elhúzódik Jen most már teljesen élettelen testétől.

Evie nem engedelmeskedett, és ezzel megszegte a szabályt, az egész birtoklás alapvető pontját. Ami azt jelenti, hogy nem tisztel.

Egyre közelebb megyek hozzá, ő a földre szegezi a tekintetét, mint egy gyerek, aki tudja, hogy valami rosszat tett. Felemelem a kezem, és olyan erősen ütöm meg, hogy a kezeim sajognak utána. Levegő után kap, a kezét az arcára teszi. Amikor a szemembe néz, a szemei könnyesek, az arckifejezése egy sebesült vadét idézi. De ő nem az ártatlan áldozat, hanem a kibaszott vadász.

Az ajka vérzik, az arcát még mindig beborítják a felületi vágások és karcolások, néhány ráadásul annyira mély volt, hogy össze kellett varrnom.

– Ezra – könyörög.

Megragadom a hajánál, térdre kényszerítem és magamhoz rántom. Még a pólómon keresztül is érzem, ahogy a kemény mellbimbói a hasamnak nyomódnak. Az az igazság, hogy őrült. Igen, kibaszottul dühösnek kellene lennem, amiért megölte az ex-dugó babám… de nem vagyok. Annyira be vagyok gerjedve, hogy nem tudok tisztán gondolkodni, és éppen ezért tökéletes Evie a számomra, minden egyes elbaszott, gyönyörűen elmebeteg, romlott részével.

Egy pillanatig hezitálok.

– Kristálytisztán emlékszem, hogy azt mondtam, nincs több gyilkosság – mondom nyugodt hangon, remegve.

Vér csöpög megvágott ajkáról. Jen vére beborítja Evie torkát, mellkasát és ő felnéz rám azokkal a nagy, kibaszottul kék szemeivel. Úgy néz ki, mint egy gyönyörű szörnyeteg, hiszen az is, és én kibaszottul akarom őt, mindennél jobban.

– Azt mondtad meg akarod baszni – suttogja. – Én csak gondoskodtam róla, hogy ne ess kísértésbe. – A vérem dobol a testemben, a farkam lüktet a nadrágomban.

Talpra állítom Evie-t, mielőtt megragadom Jen bokáját és lehúzom az élettelen testét az ágyról. Halk puffanással ér földet.

– Menj az ágy végébe. Tedd szét a lábaid és fogd meg a lábtartót – utasítom, az ajkaimmal megsimítom a véres ajkát. Bólint és az ágy végéhez botladozik. – Ne nézz rám – morgom, kikapcsolom az övem és kihúzom a nadrágom derekából.

A lélegzete akadozik, az apró teste remeg. Félelem? Izgalom? Ki tudná megtippelni, ha róla van szó.

Senkihez nem nyúltam az övemmel, azóta, hogy megütöttem őt vele, és ennek már hetek óta. Az öv büntetés kellene, hogy legyen, de ő túlságosan szereti. Ez meg fog változni.

Végigcsúsztatom a kezeim közt a bőrt, közben mosolygok. Ez itt erő, és olyan, mint a drog. Hátrahúzom az övet és a hátára csapok vele, úgy, ahogy tizenöt éves korom óta nem tettem. Sikít, amikor a bőréhez csapódik, én pedig nevetek.

– Ez elég a megbocsátáshoz, kicsi gyilkos?

Újra felemelem az övet, minden erőm beleadom a csapásba és ez alkalommal a bőre felszakad, a vékony vágáson keresztül vér szivárog. Felkiált, a lábai összecsuklanak, a fogása ellazul a lábtartón.

– Állj fel!

Belekapaszkodik a fába. Újra meglendítem az övet, minden erőm beleadom és újabb véres vágás jelenik meg a hátán. Újra megütöm és újra, amíg a hátát be nem borítja a vér, nekem pedig el nem gyengül a karom.

– Kérlek. Ezra! – könyörög.

– Mire kérsz? – kérdezem kifulladva.

– Kérlek – suttogja.

– Nézz rám, Evie. – Felém fordul, a tekintetét a földre szegezi, a sötét haja az arcába lóg. – Nézz. Rám.

Lassan felemeli a szemeit, és ott is vannak, a könnyek ott csillognak az arcán kibaszottul gyönyörűen. Zeenek egy dologban igaza volt. Gyönyörű, amikor sír.

– Sajnálod? – kérdezem.

– Nem – lesüti a szemeit. – Nem tetszett, hogy meg akarod baszni.

És újra ott van, az a birtokló csillanás, amitől azonnali késztetést érzek, hogy mélyen benne legyek.

Leveszem a pólóm, kicipzározom a farmerem és a boxeremmel együtt félre dobom. Figyeli minden egyes mozdulatom, miközben közeledek az ágy felé és leülök a szélére.

– Gyere ide, Evie.

Lassan mozog, de végül megkerüli az ágyat és megáll előttem. Rózsaszín vonalak díszítik az oldalát, ahol az öv az oldalát is elérte.

Megragadom a csípőjénél és felém húzom, az ujjaim az oldalát szorítják, miközben a térdem a lábai közé csúsztatom és széttárom őket. Amikor közelebb rántom magamhoz, elveszti az egyensúlyát, és a térdein landol, a lábai terpeszben a combjaim két oldalán.

– Meg akarlak baszni. – Az ölembe húzom, a farkam a puncijához nyomom. Az ajkába harap, miközben az ujjai a vállamba mélyednek. – Olyan gyönyörű vagy, amikor sírsz, Evie. – Becsukja a szemeit és egyetlen magányos könnycsepp gördül le az arcán. Előre hajolok és lenyalom az arcáról. – Szeretem, amikor miattam sírsz.

Megragadom a tarkójánál, magamhoz húzom és az ajkaim az övére nyomom. Érzem a vér ízét, amikor a nyelvem a szájába dugom. A teste az enyémnek nyomódik és a körmei annyira a bőrömbe vájnak, hogy felszisszenek.

Lassan leengedi a forró punciját a farkamra és felnyögök, a karom köré fonom. Evie nyög, de közben a hátát úgy görbíti, hogy a lehető legkevésbé érjek hozzá. A kezem csúszós lesz a vérétől, ahogy a kezeimmel végigsimítom a fenekéig. Megragadom és arra kényszerítem, hogy meglovagoljon. Mozogni kezd, csúszkál rajtam, a fejét hátra hajtja.

– Nézz rám, Evie. – Látni akarom a fájdalmát, a félelmét, a vágyát és a rajongását.

A tekintete az enyémbe kapcsolódik, közben tovább mozog a farkamon.

– Szeretsz engem? – kérdezem.

– Igen. – Újabb könnyek gyűlnek a szemeibe és én birtokolni akarom őket. – Annyira nagyon szeretlek, Ezra – mondja két mély sóhaj közt.

– Annyira, hogy ölnél is értem? – suttogom és megragadom az arcát, a hüvelykujjammal megsimítom a véres ajkát és szétkenem az állán.

– Igen. – Még mindig a szemembe néz.

Keményebben lovagol meg, megfeszül a farkam körül, a feneke a golyóimnak nyomódik.

– Újra meg kell, hogy büntesselek, amiért kibaszott vér borítja az ágyam – az ágyunk. – Elakad a lélegzete, az ajkaim könnyedén súrolják a nyakát, belélegzem a parfümje és a vér fémes illatát. A kezeim megsimítják az oldalát, a hátából még mindig szivárog a vér. Remélem, hogy nyoma marad. Meg akarom őt jelölni. Azt akarom, hogy emlékezzen, hogy soha ne felejtse el.

A körmei a vállizmomba karmolnak, a fejét hátrahajtja. A fejemmel közelebb hajolok a melleihez és beleharapok a bimbójába. Mélyen, elégedetten nyög fel, mert nem tud létezni fájdalom nélkül. A körmei a bőrömbe vájnak. Aztán elélvez, a puncija pedig satuként szorítja a farkam. Megragadom a csípőjét, kényszerítem, hogy gyorsabban mozogjon, amíg el nem élvezek a szűk kis puncijába, a nevét nyögve, mintha egy kibaszott imádság lenne, amit ő annyira szeret.

Az arcát a vállamhoz nyomja, kapkodja a levegőt. Megragadom a derekánál, megemelem és az ágyra dobom. Felszisszen, amikor a háta az ágyneműhöz ér. Fölé hajolok, a kezem a feje mellett, miközben a puncijához nyúlok. Elhúzódik az érintésemtől és elmosolyodom, mielőtt két ujjam belé nyomom, ahol érzem az ujjaimon az ő nedvességét és az ondóm. Felnyög és kihúzom az ujjaim belőle, majd az ajkaihoz nyomom. Szopni kezd, a nyelve kavarog az ujjam körül, ahogy a farkammal szokta. Olyan mélyre nyomom az ujjam, hogy öklendezni kezd. Amikor kihúzom az ujjam a szájából, Evie felnyúl és megfogja az állam.

– Szeretsz engem, Ezra? – kérdezi.

– Nem – mondom neki. Összerezzen, mintha fizikailag megütöttem volna, de ez engem egyáltalán nem érdekel, mert nem számít, hogy milyen kibaszottul gyönyörű a vérrel beborított teste és a könnyekkel áztatott arca, nem engedelmeskedik nekem. – Te egy szörnyeteg van, kicsi gyilkos – suttogom a bőrébe. Egy tökéletes szörnyeteg.

Ha képes lennék rá, talán szeretném. Olyan szinten vágyok utána, ami már egyfajta függőség, de a szerelem nem való az olyanoknak, mint mi. Ezt igazán tudhatná.

 

Negyvenegyedik fejezet

Evie

Fordította: Katie

 

Egész éjjel ébren hánykolódtam az ágyban. Mekkora szégyen ilyen mélyen beleszeretni egy férfiba, aki megveti a vallásod, és aki azt mondja, hogy soha nem fog téged szeretni? A szeretet az egyetlen érzelem, amit soha nem kaphatok meg tőle. Birtokolni akar, nem szeretni. Megtagadtam a hitem. Nem álltam bosszút a húgomon. Eltévelyedtem. Egy férfi miatt, aki mindent megtestesít, amit gyűlölök, de mégis ő lett a legfontosabb az életemben.

A meleg reggeli napsugár besüt az ablakon.

El kell mennem. Bűnbocsánatot kell nyernem. Igazságot kell szolgáltatnom a húgomnak. Ez az élet nem számít, csak az, hogy hova kerülök, miután meghaltam. Óvatosan kibújok a takaró alól. Dave felemeli a fejét és rám néz. A mancsai kopognak a padlón, ahogy követ a fürdőszobába. Mellettem marad és nyüszög, amíg fel nem öltözöm. Amikor az ajtóhoz megyek, követ engem, leül a bejárat mellé és vinnyog. Ha itt hagyom, akkor itt fog maradni az ajtónál és nem fogja abbahagyni, amivel fel fogja kelteni Ezrát.

– Gyere – suttogom, miközben kinyitom az ajtót. Elhagyjuk a lakást. Senki nem fog követni, mert itt van Ezra, hogy figyeljen rám.

Egy saroknyira vagyunk a katedrálistól. Lepillantok és Dave ott üget mellettem.

– Nem szeret engem, Dave – mondom. Hegyezi a füleit, majd megáll és leül a járdára. Letérdelek és megsimogatom a fejét. – Megpróbáltam. De ő akkor sem szeret. – Oldalra billenti a fejét és liheg. Megszólalnak a harangok a toronyban és folytatjuk az utat a templom felé.

Figyelem az embereket, akik mellett elmegyek. Boldogok, szerelmesek és hisznek. Olyan embereket látok, akinek az élete nem esik darabokra, nem olyan rohadt, mint az enyém és gyűlölöm őket ezért.

Amikor megállok a meredek lépcsők előtt, Dave megtorpan és nyüszíteni kezd.

– Gyere – mondom és vonakodva követ a lépcsőkön. Ahogy belépek, megcsapja az orrom a fa fényező anyag illata. Az oltárhoz megyek, és az oldalsó falnál álló gyóntatószék felé pillantok. Megpróbáltam az imádkozást, megpróbáltam a vezeklést fájdalom által, mert azt gondoltam, hogy meg fog tisztítani, de most arra gondolok, hogy talán, ha meggyónnám a bűneim, az segítene megtalálni a lelki békém.

Nincs szükséged bűnbocsánatra, kicsi gyilkos.

Ezra olyan mélyre hatolt a lelkembe, hogy még az én kis démonom is az ő hangján szólal meg. Kezdek szétesni, és kell valami, ami megállít. A halál, a fájdalom és a büntetés spirálja valamikor megrémített, de most vágyok rá. Elveszettnek érzem magam, de ugyanakkor biztonságban is. Nem érzem a büntetés szükségét. Ezra mindig megbocsát. És ez istenkáromlás.

Az istenkáromlás pedig megbocsáthatatlan.

Kinyitom a faajtót, Dave besétál, leül a sarokba és engem figyel. Hezitálok, mielőtt belépek és leülök. Amikor helyet foglalok, a feszülő, vágásokkal teli bőrömbe fájdalom nyilall és hogy enyhítsem, előre kell hajolnom. Elcsúszik a falat elválasztó ablak, de a pap néma marad. Az elmúlt évek alatt a hitem soha nem hangoztatta a gyónás szentségét. Úgy neveltek fel, hogy abban hiszek, hogy a bűnbocsánat soha nem gyónás által, csak vérrel lehetséges.

Lepillantok Dave-re, aki a fejét az ölembe hajtja, a nagy, barna szemeivel engem figyel. A farka a fának csapódik, miközben csóválja. Csak Dave van nekem. Dave és Isten. Behunyom a szemeim. Szeretnék lelkifurdalást érezni, de semmi. Nem tudom mit tegyek vagy mondjak, a filmekre gondolok, ahol valaki meggyónt. Azt mondom, amit ők.

– Atyám, bocsáss meg, mert vétkeztem.

– Időnként mindannyian vétkezünk.

A gyóntatószék ajtaja megnyikordul és attól félek, hogy a pap idejön hozzám. Dave hegyezi a füleit és morog.

– Kérem – hallom a pap suttogását, majd bugyogó lélegzetét. Felpillantok a fém ablakra és egy tompa puffanást hallok. Dave közém és az ajtó közé helyezkedik, a morgása egyre fenyegetőbb.

– Evelyn – sziszegi a nevem valaki. A szívem megáll. Adrenalin önti el a testem. Dave ugat. A fülke ajtaja felé nyúlok, de az szélesre tárul.

– Tetszettek a virágok? Remélem nem kerültél nagy bajba miattuk Ezránál.

Nem kapok levegőt. Nem tudok mozogni. Felállok, a gyóntatófülke végébe húzódom, Zachariah elzárja a kijáratot, vérrel borított kés van a kezében. Dave fülei a fejére simulnak és ráugrik Zachariahra, a fogai az alkarjába mélyednek.

– Hülye, kibaszott korcs! – Felemeli a kezét és Dave nyakának az oldalába vágja a kést. Dave felvonyít és a padlóra zuhan. Sikítok, a szívem ki akar a mellkasomból ugrani. Zachariah dörmögő nevetését hallom, miközben félrerúgja Dave-et, akinek a vére vörösre festi a padlót. – Téged egyedül csak egy kibaszott állat próbál védelmezni.

Megragadja a vállaim és a templomba rángat. Újra sikítok, és ő gyomron üt. Amikor földet érek, az összes levegő kiszorul a tüdőmből. Zachariah a hajamba markol, és mintha csak egy rongybaba lennék, az oltár felé vonszol. Ég a fejbőröm és megragadom a kezét, hogy csökkentsek a fájdalmon. Kétségbeesetten nézem az ajtót, azt akartom, hogy valaki belépjen rajta. Aztán a tárva-nyitva álló gyóntatószékre pillantok. Pritchard atya teste kinyúlva fekszik a kőpadlón, vér folyik a torkából és mellette ott fekszik Dave.

Rúgok és sikítok, karmolom Zachariah kezeit, de ő csak nevet.

– Elfoglalt kis ribanc voltál, nem igaz, Evelyn? – Felrángat a lépcsőkön, mielőtt fölém hajolna és talpra rántana. Felemel, így egy szintben van az arcunk. Lógok a szorításában, az ujjaim alig érintik a padlót. – Annyira hiányoztál, kicsi Evelyn – sziszegi a fülembe, majd megérzem a nyelvét a nyakamon. – Drága, édes, ártatlan, Evie.

A gyomrom már azelőtt összerándul, hogy a földre hajítana. Azonnal négykézlábra állok és próbálok felállni, de megérzem a csizmáját a hátamon és az arcom azonnal az oltár kopott szőnyegébe nyomódik. Még nagyobb súllyal nehezedik rám. A gerincem roppan, a mellkasom annyira a földhöz szegezi, hogy alig kapok levegőt. Aztán Zachariah megfordít és fölém tornyosul. Az ajkai egy szadistán elégedett mosolyba húzódnak, a kék szemei az enyémekbe fúródnak.

– Olyan régóta várok rád, Evelyn. Hiányoztál. – Megszorítja a mellem és én legszívesebben sírva fakadnék, de nem érdemli meg egy könnycseppemet sem. A könnyeim Ezráé. Nevet. – Mindig olyan elszánt vagy, Evelyn. Hannah mindig sikított, de te nem. Emlékszel amikor végül mégis sikítottál?

Emlékszem, ahogy a penge felvágta a hátam. Emlékszem, hogy bűnösnek nevezett és kurvának, amíg a keresztet vágta a hátamba. Egy tisztességes ember jelöl meg, így talán meg lehet menteni, Evelyn.

– Micsoda napok voltak – nevet. – Megöltem Hannaht, ahogy téged is meg foglak. Mindketten elbuktatok, mindketten megmártóztatok a pokol tüzében, eladtátok magatokat a legmagasabbat ajánlónak. Az apád nagyon csalódott lenne – mondja. – Hannah nekem adta el magát, anélkül, hogy tudta volna, ki vagyok. Bekötöttem a szemét, miközben basztam és ő úgy nyögött, mint egy könnyelmű ribanc, mert az is volt, aztán megöltem őt.

Becsukom a szemeim. Nem fogok sírni. De arra a gondolatra, hogy Hannah csapdába esett, megerőszakolták, bántották és mindezt magányosan, darabokra tör engem. Elszöktünk, megmentettük egymást, de a végén megtalált minket, de mindig is tudtam, hogy nem menekülhetünk előle. A pulzusom szabálytalanul ver, a gondolataim összevissza száguldanak.

Hozzám hajol, az ajkait az enyémekre nyomja, miközben a kés pengéjét az állam alá nyomja.

– Te az enyém vagy és hagytad, hogy az a mocskos, kibaszott strici hozzád érjen! – kiabál.

– Nem volt mocskos, mert szerettem őt.

Felmordul és megragadja a torkom, felemel és a fejem a földhöz csapja. Fekete pontok jelennek meg a látóteremben. Szédülök. Fájdalom hasít végig a fejemen. Megpróbálok ellenszegülni, és rosszallón néz rám, a szemei üresek, amikor az éles penge a húsomba vág.

– Korábban soha nem szegültél ellen, Evelyn, szeretted. – Nem szerettem. Gyűlöltem. – Szeretted, mert egy mocskos ribanc vagy. Most miért kezdtél el harcolni? – A kést nem veszi el a nyakamtól, megragadja a ruhám a gallérjánál és eltépi. A szakadó anyag hangja visszhangzik a fülemben.

Zachariah szabad keze bejárja az elé táruló testemet és nekem a torkomba tódul az epe. A „Knocking on Heavens Door”-t dúdolom, hogy el tudjam magam választani a történtektől. Minél feljebb csúszik a keze a combomon, annál hangosabban dúdolok. Ezrának igaza volt. Szörnyeteg vagyok. A dolgok, amiket tettem, soha nem voltak helyesek. Rosszul vagyok. Megkínzott. Elbaszott. Mindannyian el vagyunk baszva, és az egyetlen lehetséges bűnbocsánat egy olyannak, mint én, csakis a halál lehet.  Nem Istenért tettem; magam miatt, mert beteg vagyok. Mert nem tudtam az embereket irányítani, és őket okoltam azért, mert az életem egy pokol.

Békére lelek a gondolatra, hogy nincs pokol. Már átéltem ezt. Megérdemlem az alvilág által kiszabott büntetést és a halálban békére fogok lelni. Semmi leszek. A démonok nem fognak többé sikítani, a rémálom véget fog érni és én nem fogom szeretni a férfit, aki soha nem fog viszont szeretni.